Leszámolás a Velencei-tónál (novella)

- Megöltem – szólalt meg mellettem Gergő a fűben fekve. 

- Tessék? – riadtam fel kiejtve a kezemből a könyvet. 

- Megöltem egy csajt, vagyis jobban mondva egy nőt, egy feleséget, egy anyát.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor négy emberről beszél vagy csak egyről, aki egy személyben volt mindegyik, és nem is mertem visszakérdezni, csak megmerevedve hallgattam tovább Gergő vallomását, és éreztem, ahogy a vér csordogálása is megáll az ereimben. Futni támadt kedvem, miközben döbbenten bámultam a vízpart felé arra gondolva, hogy kivel is töltöttem el ezt az eddig csodálatosnak tűnő szerdai napot.

Reggel hét órakor még nem számoltam egy ilyen vallomással, amikor az éjjeliszekrényen heverő telefonom ébresztőjét elfelejtettem a „szundi” üzemmódra húzni, és kénytelen voltam felülni az ágy szélére, hogy el ne aludjak, és le ne késsem a vonat indulását.

Nyár közepére végre sikerült szerveznem magamnak egy szabadnapot, hogy hátrahagyva a mindennapi taposómalmot, nyaraljak is. Már előző este összeszedtem azokat a dolgokat, amelyekre szükség lehet a nap folyamán, és bepakoltam őket egy hátizsákba. A reggeli készülődés, illetve szendvicskészítés után felkaptam a hátamra a táskát, bezártam magam mögött a lakásom ajtaját, és kisétáltam a megállóba.

Amíg többedmagammal vártam a villamost, elővettem a nadrágom zsebéből a fülhallgatót, bedugtam a telefonom aljába a jack dugót, a hangszórókat pedig a fülembe helyeztem, majd zenét kerestem a mobilom lejátszóján. A nevemre keresztelt mappából a legújabb kedvencemre kattintottam, mely Ava Maxtól a Kings & Queens. Amint felcsendültek az első dallamok, a lábam ütemre kezdett mozogni, és magamban dúdoltam a slágert. Ha lett volna elég bátorságom hozzá, akkor dalra is fakadtam volna.   

Megbeszéltük Gergővel, hogy nem fárasztjuk magunkat az autópálya forgalmával, hanem inkább a klímás, modern vonattal élvezzük az utazást.   

Próbáltam nem halálra unni magam az alatt a fél óra alatt, amivel hamarabb odaértem az állomásra. Néztem a körülöttem ácsorgó vagy éppen elsuhanó embereket. A zene elhalkult egy másodpercre, jelezve ezzel, hogy üzenetem érkezett.

- Gina! Úton vagyok, hamarosan érkezem, csak még veszek egy kis útravalót – írta Gergő pár perccel a vonat indulása előtt, mikor én már szinte minden pillanatban az órámat lestem.

- Itt várlak a négyes vágánynál – írtam vissza neki gyorsan, hogy a keresgélésemmel se teljen az idő, majd visszacsúsztattam a telefont a nadrágom jobb zsebébe.

Eszembe jutott, hogy a fiúk nem kapkodnak, nem idegeskednek. Lesz, ami lesz alapon működnek, vagy mindenre van B tervük. Nem tudom, hogy csinálják, de az biztos, hogy ez hatalmas különbség férfi és nő között. Mi azonnal lerágjuk a körmünket, ha valami nem a tervek szerint alakul. 

Teljesen nyugodtan, egy perccel a vonat indulása előtt ért a peronra Gergő. Már az esélytelenek nyugalmával néztem, mikor indul a következő vonat, de az utolsó pillanatban még, egy gyors pusziváltás után elértük a kiszemelt járművet. Találtunk egy négyes blokkot, ahol egy kedves nagymama ült.

- Szabad ez a két hely? – kérdeztem meg tőle illedelmesen, mert engem még így tanítottak.

- Igen, persze, üljenek csak le nyugodtan! – mutatott a szabad ülések irányába.

- Köszönjük szépen! – mosolyogtam vissza rá, majd a hátizsákomat a felettem lévő polcra helyeztem.

Gergő leült velem szembe a néni mellé. Az ásványvizes palackot és a mobilomat a kis asztalra tettem, hogy kéznél legyenek. Bár ma a főnökömtől szabadnapot kértem, sosem lehet tudni, hogy mikor hív fel mégis valamilyen ürüggyel. Hosszú, szőke hajamat összefogtam a csuklómon lévő vékony, fekete hajgumival.

Az unokáihoz utazó hölgyet egy ideig szóval tartottuk Gergővel, hogy ne unatkozzon, és közben a vonat ablakán bámultunk kifelé, figyeltük, hogy merre járunk. Velence állomásnál szállt le. Gergő segített levenni a bőröndjét a feje fölötti tárolóról.

Agárdon mi is leszálltunk a vonatról, ami mostanra már szinte teljesen ki is ürült. Pár ember ment tovább Székesfehérvár felé. A majdnem harminc fokos levegő és a tűző napsugár kísért minket a part felé vezető rövid úton. Gergőt pár hónapja ismertem meg. Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak, mert úgy gondolta, hogy lenne pár közös témánk. Marci ebben nem is tévedett. 

- Itt a tó. Vagy itató? – jegyeztem meg magamban egy mosolyt erőltetve az arcomra, mikor végre megpillantottam a rövidre vágott fű folytatásaként a nap sugaraitól csillogó zöldeskék árnyalatot.

Gergő hirtelen megállt, én pedig izmos hátának ütköztem, mert a tó látványa teljesen elvarázsolt.  

- Itt jó lesz? – kérdezte, miután hátra fordult, két kezével megfogta a vállam, mert látta, hogy instabillá váltam a koccanástól. - Minden rendben? – nézett rám érdeklődve csillogó barna szemeivel. 

- Naná! Majdnem miénk az egész part – örvendeztem. – Látszik, hogy hétköznap van, de nem is hiányzik a tömeg. Végül is pihenni jöttünk – tettem hozzá.

A tisztás közepére leterítettünk egy plédet, és kipihentük magunkat mielőtt ellenőriztük volna a víz hőfokát. Ezzel egy baj volt, hogy a testünk felhevült, így mire eldöntöttük, hogy be kéne menni a tóba - hisz azért jöttünk -, kissé hidegnek tűnt első merülésre.

A parton lévő öltözőben átöltöztünk, és a lopásgátló törölközővel letakart csomagjainkat hátrahagyva a tó szélén lévő lépcsőn haladtunk fokról fokra, kissé félénken. Egy kislány várakozott mögöttünk, akiről lerítt, hogy magában nagyot kacag rajtunk, hogy miért vagyunk ilyen félénkek, hisz a tó vize tökéletes a fürdőzéshez. Minden bátorságunkat összeszedve aztán belevetettük magunkat a habokba, de húsz percnél tovább nem bírtuk, és kimentünk inkább napozni.

Gergő próbált aludni, én pedig egy könyvvel szórakoztattam magam. A vízibicikli kölcsönzéssel foglalkozó fickó körülbelül öt percenként elsétált a part mellett, a szabadstrand végéig, majd vissza a vízi járművekhez, amit a mai napon nem igazán béreltek ki az emberek. Nem tudtam róla eldönteni, hogy most esetleg ő az önkéntes úszómester, vagy csak kilométer hiánya van. Gergő mindeközben valami furát álmodhatott, mert valami motyogást hallottam. Fél óra múlva aztán fel is riadt.

- Hol vagyok? – kérdezte, mikor a szemébe tűző nap teljesen elvakította.

- Szerinted? – viccelődtem vele. – Ahol egy fél órája is voltál, a Velencei-tónál. Miért? Minek tűnik? – érdeklődtem.

- Ennek örülök, mert akkor az azt jelenti, hogy nem a börtön ablakán süt be a nap – tette a jobb kezét a homlokára napellenzőként, hogy lásson valamit az erős sugárzástól.  

- Te meg miről beszélsz? Napszúrást kaptál? – kérdeztem mosolyogva, és hideg vízzel kínáltam, hogy magához térjen.

- Megzsarolt egy maffiavezér, hogy ártani fog a családomnak, ha nem teljesítem a kérését – felelte Gergő, miközben elvette a palackot, és belekortyolt, majd folytatta. - Két lehetőség közül választhattam. Vagy elteszem láb alól régi ellenségének a feleségét, vagy fizetek neki ötvenmillió forintot.

- Ez nagyon durva – néztem rá értetlenül. 

- Igen, én pedig inkább megöltem a csajt, mert semmi esélyt nem láttam arra, hogy három nap alatt összeszedjek annyi pénzt. Annyira már te is ismersz, hogy tudd, a család nálam az első.

- Igen, tudom, hogy nagyon szereted a szüleidet és a testvéreidet – mosolyogtam rá remegő ajkakkal. - Hogy ölted meg a csajt? – érdeklődtem tovább feszülten.

- Elmentem a megadott címre. A kertvárosban lévő ház egy palota volt, mint az amerikai filmekben, medencével, kertésszel karbantartott kerttel. Az autómból figyeltem, hogy van-e mozgás. Egy óra múlva megjelent egy nő a kapuban. Tudtam, hogy ő lesz a célpont, mert illett rá a személyleírás. Hosszú, barna hajú, harminc év körüli, elegáns megjelenésű hölgy tipegett ki az utcára piros kosztümben és fekete magas sarkú cipőben. A bal kezében egy táskát tartott. Fél percen belül megérkezett a taxi, a sofőr kiszállt, és kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. Beindítottam az autóm, és követni kezdtem őket. Egy belvárosi kávézó előtt szállt ki, ahol már várta a barátnője. Leültek a teraszon egy asztalhoz. Fél óra múlva kérték a számlát. Ekkor kipattantam az autóból fekete öltönyben, mely alatt fehér inget és fekete nyakkendőt viseltem. 

- El sem tudlak úgy képzelni – szakítottam félbe a történetet.

- Lassan átmentem az út túloldalára, megvártam, míg a barátnő elköszön a leendő áldozatomtól, majd odaléptem az asszonyhoz, és azt mondtam neki, hogy a férje küldött elé, mert várja egy étteremben, és megkért, hogy vigyem el oda, mert van egy meglepetése. A nő biztos hozzá volt szokva az effajta helyzetekhez, mert kérdés nélkül követett az autóig. Kinyitottam neki a jobb hátsó ajtót, ő pedig elegánsan beszállt a fehér bőrülésre, és maga mellé tette a fekete lakk táskáját. Kérdezte útközben, hogy mégis hova megyünk, de csak annyit mondtam, hogy a város szélén egy kis étterembe. Elhagytam a várostáblát, amikor megijedt, és könyörgött, hogy hadd szálljon ki. Nem is sejtette, hogy ezzel megkönnyíti a feladatomat. Lehúzódtam az út mellé. Nem várta meg, hogy kinyissam neki az ajtót. Kiszállt és elindult visszafelé a város irányába. Utána kiabáltam, hogy álljon meg, mert üzenetem van a számára. Közben a hátam mögé nyúltam a derekamhoz rejtett revolverhez. A nő ekkor fordult meg, és szembe találta magát a kezemben lévő pisztollyal. Az üzenet a férjednek szól – mondtam, mielőtt meghúztam a ravaszt, és a nő azonnal a földre rogyott. Gyorsan odafutottam a tíz méterre lévő holttesthez, a hóna alá nyúltam, és behúztam az út szélén lévő bokrok közé. 

- Tényleg kezdek tőled félni – mondtam, miközben izzadó tenyerem törölgettem. 

- Nem is ez a legdurvább, hanem hogy a rendőrség fél perc múlva le is kapcsolt, mert a maffiafőnök biztos, hogy szólt a zsaruknak, hogy mikor, hol, és persze, mire készülök. Mire kijöttem a bokrok közül, több fegyverrel találtam magam szembe, mint egy akciófilmben. A semmiből teremtek ott. Civil autóval követtek a kommandósok. Hátrabilincselték a kezem, és betuszkoltak az egyik autóba, amire közben kitették a szirénát. A kapitányságon aztán kihallgattak. Több órán át kínoztak, hogy kiszedjék belőlem, miért öltem meg a nőt, és ki bérelt fel. Nem akartam elárulni, mert ha bemártom, akkor egyből megöli a családom, és azt nem engedhettem meg.

- Nem tudtam, hogy neked ilyen gyilkos hajlamaid vannak – vetettem oda csodálkozva, és egy kicsit meg is ijedtem. - Ezek után óvatosabb leszek.

- Nagyon vicces vagy – bökött oldalba Gergő. - Ez csak egy álom volt. Ártalmatlan vagyok, mint egy ma született bárány.

- Ártatlan – javítottam ki.

- Mindegy, a lényeg, hogy az őrsön bevittek egy zárkába, ahol rajtam kívül még vagy tíz bűnöző várta, hogy átszállítsák őket a börtönbe. Szúrós szemmel néztek rám. Nem tudták mire vélni az elegáns öltözékemet, aztán arról faggattak, hogy mit követtem el. Elmeséltem nekik mindent. A többség kinevetett, hogy amatőr vagyok, páran pedig megsajnáltak.  

Vettem egy nagy levegőt, felpattantam az immáron megszáradt törölközőről, és belebújtam a forró papucsomba.

- Szerintem, menjünk a vízbe, hűtsük le magunkat – javasoltam az újabb csobbanást.

Elúsztunk a bójáig. Onnan néztük, hogy balra mennyi vitorlás száguld a hátszél által megtámogatva. Előre tekintve pedig egy fehér hajót láttunk a távolban, amint lágyan lebegett a vízen háttérben a Turul-emlékművel. Körülöttünk nem voltak emberek, mindenki inkább csak a parthoz közel lubickolt. Matracokon feküdtek, vízi pisztollyal lövöldözték a gyerekek egymást, a nagyobbak pedig labdáztak. A párok egymás karjában próbáltak meg úgy tenni, mintha úsznának.

- Nincs nálad egy vízi pisztoly véletlenül? – kérdeztem viccelődve. - Igazán lelőhetnél vele.

- Ne is mondd! – csapott bele két kézzel a tóba Gergő. - Még azzal sem játszottam túl sokszor, nem hogy igazival.

A víz selymesen ölelte testünket. Hol hidegebb, hol melegebb áramlatot éreztünk a lábunk alatt, így leginkább arra törekedtünk, hogy a felszínen maradva lebegjünk vagy pancsoljunk egy kicsit, hogy mozgásban maradjunk. A lágy hullámokon feküdve pedig a felhős égboltot kémleltem. A nap sugarai egyszer forrón égettek, máskor egy felhő mögött megbújva várták, hogy újra előtűnhessenek. 

A kellemes órák gyorsan repültek, viszont a naptej semmit sem ért az erős sugárzás elleni védelemben. Beszélgettünk az élet nagy dolgairól, amikor Gergő egyszer csak megállapította rólam, hogy “kacéros huncut” vagyok. Nem tudom, ez hogy jutott az eszébe, de gyorsan felírtam, mert ezt még senki nem mondta rám.

Miután újra megszáradtunk, összepakoltuk a holminkat, és kisétáltunk a vonathoz az agárdi állomásra. Vagyis az inkább majdnem futás volt, mert egy kicsit elnéztük az indulást, de szerencsére még mi vártunk egy percet, mire befutott a vonat a peronra. 

- Jövő héten is benne vagy egy hasonló kirándulásban? – kérdezte Gergő, miközben a vonat száguldott velünk a főváros felé.

- Miért is ne? – adtam meg a frappáns választ. - Egy ilyen hétköznapi pihenő napban bármikor benne vagyok, és nem haragszom meg, ha közben nem alszod magad gyilkosra. 

- Igyekszem – kacsintott rám Gergő, aztán mosolyra húzta a száját, és a távolba meredt.

A hangosbemondó szerint egy perc múlva a végállomás következett. Gergő segített levenni a polcról a hátizsákomat, aztán a sajátját is leemelte, amiből egy fémtárgy esett a padlóra. Gyorsan felkapta és zsebre tette.

 

 

Lájkold az oldalam