Irány a Velencei-tó...

Magamhoz képest egy kicsit korábban keltem. A múlt héten az egyik barátommal, Gergővel elhatároztuk, hogy csobbanunk egyet hazai tavaink egyikében. Mivel egy napos kikapcsolódást terveztünk, ezért egy órán belül elérhető hely mellett döntöttünk, hogy minél több időnk jusson strandolni.

A Déli pályaudvarból indul a vonat a Velencei-tó felé. A 2-es metró gyorsan száguldott velem a fedélzetén. Fél órával hamarabb kiértem az állomásra, mint a megbeszélt találkozó. Elszoktam attól, hogy a tömegközlekedés néha nagyon gyors is tud lenni.

Azért nem untam magam halálra az alatt a fél óra alatt sem, mert elkezdtem írni eme blogbejegyzést, és közben néztem a körülöttem ácsorgó vagy éppen elsuhanó embereket. Főként fiatalok vették fel magukra a hátizsákot a mai nap. A nyári szünet kihasználása végett ők is kirándulni vágytak, ki hosszabb, ki rövidebb időre.

Lányok! Tanuljátok meg! A fiúk nem kapkodnak, nem idegeskednek. Lesz, ami lesz alapon működnek, vagy mindenre van B tervük is.

Természetesen, 1 perccel a vonat indulása előtt ért a peronra Gergő. Én már a következő vonatot néztem, ami 15 perc múlva indult volna, de az utolsó pillanatban még, egy gyors pusziváltás után elértük a kiszemelt járművet. Találtunk egy négyes blokkot, ahol egy kedves nagymama ült. Épp az unokáihoz utazott a tóhoz. Szóval tartottuk egy ideig.

    A légkondis szerelvény 130 km/h-val száguldott nyugat felé, míg Gergővel megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat. Bő fél óra alatt megérkeztünk Agárdra. Leszálltunk a vonatról, ami mostanra már szinte teljesen ki is ürült. Pár ember ment tovább Székesfehérvár felé. A 27 fokos levegő és a tűző napsugár kísért minket a partra vezető úton.

-       Itt a tó. Vagy itató? - jegyeztem meg magamban, mikor végre megpillantottam a rövidre vágott fű folytatásaként a csillogó kékséget.

A tisztás közepére leterítettünk egy plédet, és kipihentük magunkat mielőtt ellenőriztük volna a víz hőfokát. Ezzel egy baj volt, hogy a testünk felhevült, így mire eldöntöttük, hogy be kéne menni a tóba - hisz azért jöttünk -, kissé hidegnek tűnt első merülésre. Úsztunk, hogy szokjuk a víz elvileg 24 fokos hőmérsékletét, de húsz percnél tovább nem bírtuk, és kimentünk inkább napozni.

Gergő próbált aludni, én pedig egy könyvvel szórakoztattam magam. Néha felnéztem az érdekes történetből, és néztem a körülöttünk pihenő embereket. Egy-két idősebb páron kívül leginkább fiatalok, és fiatal családok hevertek a füvön. Aztán megjelent két kutya is. Az egyik egy közepes testű, barna, hosszabb szőrű eb volt, aki egy középkorú párral érkezett. A férfi tolószékben ült, a nő pedig bekísérte a kutyust a tó frissítő vizébe, hogy enyhítse annak felhevült testét. A másik kutya három huszonéves fiúval érkezett meg az orrunk elé. Olyan volt a rövid szőre, mint a bárányoké. Pórázon vezették, így nem tudtam odacsalogatni magamhoz, hogy megsimogassam selymes bundáját. A vízibicikli kölcsönzéssel foglalkozó fickó kb. 5 percenként elsétált a part mellett, a szabadstrand végéig, majd vissza a vízi járművekhez, amit a mai napon nem igazán béreltek az emberek. Nem tudtam róla eldönteni, hogy most esetleg ő az önkéntes úszómester avagy életmentő, vagy csak kilométer hiánya van. 

Később megpróbálkoztunk egy újabb csobbanással. Elúsztunk a bójáig. Onnan néztük, hogy balra a távolban mennyi vitorlás száguld a hátszél által megtámogatva. Előre tekintve pedig egy fehér hajót láttunk, amint lágyan lebegett a vízen háttérben a Turul-emlékművel. Körülöttünk nem voltak emberek, mindenki inkább csak a parthoz közel lubickolt. Matracokon feküdtek, vízi pisztollyal lövöldöztek a gyerekek, illetve labdáztak a nagyobbak. A párok egymás karjában próbáltak meg úgy tenni, mintha úsznának.

A víz selymesen ölelte testünket. Hol hidegebb, hol melegebb áramlatot éreztünk a lábunk alatt, így leginkább arra törekedtünk, hogy a felszínen maradva lebegjünk vagy ússzunk egy kicsit, hogy mozgásban maradjunk. A lágy hullámokon feküdve pedig a felhős égboltot kémleltem. A nap sugarai egyszer forrón égettek, máskor egy felhő mögött megbújva várta, hogy újra tűzzön. Nekünk pedig sokszor inkább az esett jól, amikor a felhő takarásában szórta a fényt. 

A kellemes órák gyorsan repültek. A naptej mondhatni semmit sem ért, mert mindketten szépen lepirultunk a nap végére, amikor is már a napozás utáni krémet kentem magamra, hogy a forró bőröm egy kis enyhülésre leljen. Közben kellemesen elcsevegtünk az élet nagy dolgairól, amikor Gergő egyszer csak megállapította rólam, hogy “kacéros huncut” vagyok. Nem tudom, ez hogy jutott az eszébe, de gyorsan felírtam, mert ezt még senki nem mondta rám.

Miután újra megszáradtunk, összepakoltuk a holminkat, és kisétáltunk a vonathoz az agárdi állomásra. Vagyis az inkább majdnem futás volt, mert egy kicsit benéztük az indulást, de szerencsére még mi vártunk egy percet, mire befutott a vonat az állomásra. Szeretem az okostelefonra letölthető hasznos applikációkat, mint például a MÁV-ét, így felszállás után gyorsan megvettük a jegyeket annak segítségével, mielőtt a kalauz odaért volna hozzánk ellenőrzésre.

-       Jövő héten egy hasonló kikapcs jöhet? - kérdezte Gergő, miközben a vonat száguldott velünk a főváros felé.

-       Naná! - adtam meg a rövid és frappáns választ. - Egy ilyen hétköznapi pihinapban bármikor benne vagyok.

Budapesten az utunk különvált. Gergő a vonaton maradt, én pedig Kelenföldnél átszálltam a 4-es metróra.

Az éjszakám egészen gyűröttre sikerült. Azt pedig megfogadtam, hogy legközelebb az egész tubus naptejet magamra fogom kenni, hogy ne égjen le a bőröm.  

Budapest, 2020. július 10.