Óda az álmodozóhoz

 

Légvárak és üde kártyavárak,

a lapok a semmibe hullanának,

ha az álmok soha nem válnának

valóra életünk színes kristályában.

A homokóra szemcséi gyorsan peregnek,

senki sem kérdi meg, perceink mivel telnek.

Ábrándozva tekintünk az út túloldalára,

miközben sorsunkat siratjuk, s másokat okolunk

telhetetlen mivoltunk felismerése hiányában.

Mert hiába minden könny, ha a lábunk

földbe gyökerezve ragad a nehéz

súlytól megöregedve bástyaként

a végeláthatatlan álmok erdején.

Vágyaid szelleme kísért, 

s füledbe súgja üvöltve, 

hogy lépj ki a gödörből, hagyj fel 

az álmodozással, légy végre szabad,

és sorsodban jöjjön el a tavasz.

Légy te a kisördög,

mely fejedben egyfolytában motoszkál,

mert tenni akar rögtön, 

nem csak várni mélán, 

míg valaki azt mondja neki,

hogy mi lett volna, ha…

Kiskorodban megtanultad a jelszót: Előre!

Az élet ma sem szól másról, erőre

kapva menetelj a sorban előre.

Fel a fejjel! Nézz a Napra!

Sugarai ugyanúgy sütnek rád, mint aznap,

mikor feladtad a harcot régen

az élet nevű csatatéren.

Ez itt a tettek ideje, 

az álmokat hagyd meg a tehetetlen embereknek,

mert ők még nem tudják, 

hogy az élet nem fog rájuk várni már.

 

Budapest, 2020. szeptember 10.