Az első csók

 

Beléd szerettem első pillantásra,

gyönyörűnek hittél, udvaroltál egyre-másra.

Aztán jött a búcsú, és az álmatlan hónapok,

nem hagytak nyugodni, csak tovább hallgatott.

Rád gondoltam, és gyomromban pillangók repkedtek, 

mint égi jel, és a föld felett lebegtem.

Magam sem értettem.

Visszatértél hozzám augusztus végén,

és vidéki házunk előtt, mint egy fénylény

megfogtad a kezem, és magadhoz húztál,

hogy csókomra éhesen fülembe súgjál

egy szót, hogy “hiányoztál”. 

Remegő lábakkal álltam előtted,

és szemed tüzében elvesztettem erőmet,

puha kezedet fogva vártam, 

hogy szád az ajkamat érintse lágyan. 

Egy nyári, napsütéses délután

elcsattant az első csók talán, 

de egyben az utolsó is volt nekünk, 

mely örökre szép emlékként marad velünk.

Bárhová is sodor az élet,

kettészakad megannyi éved,

de az első csókot nem feleded, 

ki adta az új nevedet.

Kamaszkorunk édes íze a szánkban, 

melegsége egy csodás délutánnak,

huszonöt éve is csak az a mosolygós,

szürke szempár néz vissza rám biztatón.

 

Budapest, 2020. augusztus 23.