A. M. Summer írói oldala

  Egyből duplán vagy csak szimplán, Mindegy is tán, csak folyjon már szét ereimben cseppenként, bennem feltámad életként. Illatát parfümként követem, hívogat magához szüntelen. A kávét megunni nem lehet, életem éltető ereje. Ha nincsen velem, csak reá gondolok, mikor lesz alkalmam újra kortyolnom egy kis zamatos fekete lét, melytől nem lesz keserű az ég. Hajnalban is az illatára ébredek, hívó szavára a konyhába lépkedek, édesítem, fehérítem, csukott szemmel megízlelem. Örök szerelmem el sose hagy, ízétől mindig ragyog a nap. Éjjel is vele álmodom, s hagyom, hogy arcomra szépségtapaszt rakjon. Budapest, 2020. augusztus 31.   Lájkold az oldalam  

  Beléd szerettem első pillantásra, gyönyörűnek hittél, udvaroltál egyre-másra. Aztán jött a búcsú, és az álmatlan hónapok, nem hagytak nyugodni, csak tovább hallgatott. Rád gondoltam, és gyomromban pillangók repkedtek,  mint égi jel, és a föld felett lebegtem. Magam sem értettem. Visszatértél hozzám augusztus végén, és vidéki házunk előtt, mint egy fénylény megfogtad a kezem, és magadhoz húztál, hogy csókomra éhesen fülembe súgjál egy szót, hogy “hiányoztál”.  Remegő lábakkal álltam előtted, és szemed tüzében elvesztettem erőmet, puha kezedet fogva vártam,  hogy szád az ajkamat érintse lágyan.  Egy nyári, napsütéses délután elcsattant az első csók talán,  de egyben az utolsó is volt nekünk,  mely örökre szép emlékként marad velünk. Bárhová is sodor az élet, kettészakad megannyi éved, de az első csókot nem feleded,  ki adta az új nevedet. Kamaszkorunk édes íze a szánkban,  melegsége egy csodás délutánnak, huszonöt éve is csak az a mosolygós, ...

Kegyetlen éji világba borulva jegyzem meg az elég veszélyes leckét, hideg gyertya fényébe szorulva figyelem a szédítő menyecskét. Keserűen édes zene figyel távolból, elhagyja a húrokat az illatos dallam, pezsgő aromájú virág pillantásától a semmibe hullik alá szenvedve halkan.  Kicsiny kis városunk templomát nézem, senki sem szenvedett úgy, ahogy érzem a büszke vár fokán vesztett lábnyomát, mely nyugtatóan hívja új bársonyát.   Budapest, 2020. augusztus 21.

- Megöltem – szólalt meg mellettem Gergő a fűben fekve.  - Tessék? – riadtam fel kiejtve a kezemből a könyvet.  - Megöltem egy csajt, vagyis jobban mondva egy nőt, egy feleséget, egy anyát. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most akkor négy emberről beszél vagy csak egyről, aki egy személyben volt mindegyik, és nem is mertem visszakérdezni, csak megmerevedve hallgattam tovább Gergő vallomását, és éreztem, ahogy a vér csordogálása is megáll az ereimben. Futni támadt kedvem, miközben döbbenten bámultam a vízpart felé arra gondolva, hogy kivel is töltöttem el ezt az eddig csodálatosnak tűnő szerdai napot. Reggel hét órakor még nem számoltam egy ilyen vallomással, amikor az éjjeliszekrényen heverő telefonom ébresztőjét elfelejtettem a „szundi” üzemmódra húzni, és kénytelen voltam felülni az ágy szélére, hogy el ne aludjak, és le ne késsem a vonat indulását. Nyár közepére végre sikerült szerveznem magamnak egy szabadnapot, hogy hátrahagyva a mindennapi taposómalmot, nyaralja...